A klettersteig, magyarul vasalt út, egy olyan, hazánkban is egyre jobban terjedő sport, melynek segítségével olyan helyekre juthat el az egyszerű ember komolyabb fizikum és tapasztalat nélkül, ahová eddig csak a sziklamászók merészkedhettek. Vágjunk is bele két ilyen úttal:

Erre a túrára csak ketten mentünk, Lackó otthon maradt, úgy gondoltuk hogy még távol lennének neki egymástól a lépések, fogások. Jól döntöttünk mert, ahogy kiderült, így is volt.

Első nap a Rax egyik ferrátáját látogattuk meg, a Haidsteig-ot. Lentről, amint ránéztünk, valami ilyesmi jutott eszünkbe: úristen, oda fogunk felmenni, olyan létrákon? Aztán senkinek nem volt gondja tudomásom szerint.

Az első szakasz egy könnyű rész, csak egy kisebb sziklán kell felmenni. Viszont utána nem volt drótköteles biztosítás, így kicsit izgalmasabb volt felsétálni a szerencsére nem túl kitett részen.

A drótos út második szakasza létrával kezdődött. Nem volt vészes, simán teljesítettük (egyébként még három ilyen létra volt hátra). A falon menni már kicsit izgalmasabb volt, de ez se okozott problémát. Egyébként kicsit féltünk ettől a túrától, mert láttuk a képeket még otthon, hogy milyen kitett, szinte függőleges falon kell feljutni. Mindenkit megnyugtatok, ez a beülőben biztonságosan bekötve és a falhoz rögzített drótkötélhez kapcsolva semmi gondot nem okoz. Azért persze az izgalom megmarad, hisz ez a lényeg.

Nemsokára elérünk a fekete Madonnáig (kis szobor a hegyoldalon), ahol ismét kötél nélkül kell egy rövidebb szakaszon boldogulni. Kis pihenő, müzliszelet, majd indulás tovább felfelé.

Egy idő után az út nagyon meredek lett és még egy kis traverz (oldalazó mászás) is volt benne, szóval aznap itt volt a legnagyobb adrenalinlöket. Megijedni ettől sem kell, ez sem volt olyan veszélyes. Innen már közel volt a vége, pár perc és el is értük a csúcsot. Séta a keresztig, csúcsfotó, szendvics, csúcscsoki és jött a lefelé vezető út a Springlessteig klettersteigon, ami már magában is megfelelt egy szép túrának, már csak ez is megérte a fáradtságot.

A szállásunk egy magyar kötődésű menedékház volt a Hohe Wandon, a Herrgottsnitzerhaus. Az ételek isteniek voltak és jól is néztek ki, mondjuk, én csak a káposztalevesből ettem, de a többiek nagyon dicsérték a többit is. A szakács magyar volt, a tulaj, aki a sört csapolta (és pincér is volt egyben, sőt még főzött is néha), is tudott alapszavakat magyarul. Ez egyáltalán nem különös, mert volt kb. 40 magyar és kettő osztrák vendég volt, csak aznap este. A szállás kicsit zsúfolt volt, de kényelmes. A teraszról gyönyörű a kilátás, ugyanis egy szikla szélére épült a menedékház. Éjszaka nagyon jól aludtam, de szerintem ez nem furcsa egy ilyen nap után.

Másnap kaptunk reggelit, ami benne volt a szállás árában. Ez egy teából, két zsömléből, két lekvárból, és két vajból állt. A kilátás továbbra is gyönyörű: reggel nagy köd volt és látszott ahogy a nap küzd vele. Végül győzött a meleg és teljesen felszállt a pára.

A Hohe Wandon a Gebirgsvereinssteig-ot látogattuk meg. Elég kitett és technikásabb út is volt, mint az előző napi. Három elkülönült falból állt, több izgalmas szakasszal, köztük egy tibeti híddal és egy létrával, de azért izgalmas traverzek és simább falak is voltak a pályán. Egy tapasztalt osztrák nő is együtt indult a csoportunkkal. Mindenkit megelőzött akárhol a falon, neki valószínűleg ez mindennapi nehézségű útnak számított.

Az első részre felérve egy nagy platón találtuk magunkat, utána következett a tibeti híd, ami gyakorlatilag egy függőhidat jelent, majd felfelé haladva rögtön ott van egy létra is. Ezek nem voltak különösebben nehezek.

Utána már nem volt sok és fent is voltunk a második fal tetején. Előttünk egy szlovák család is volt, köztük egy kisgyerekkel aki azt a részt nem nagyon bírta, de apja kötéllel is biztosította és ez már kellő biztonságot adott neki hogy felérjen a falra. Ez már szerencsére a legnehezebb fal volt és fel is ért ő is és mi is a csúcsra. Elmentünk sétálni egyet, összefutottunk egy zergével aki nagyon közel engedett minket magához, még lefotózni is sikerült. Ez nem furcsa hisz rengeteg túrázót látott már életében. 

 Visszamentünk a többiekhez ekkorra már a csoport több mint fele felért, megettük a csúcscsokit és egy szendvicset. Nem sokkal később felért az utolsó ember is. Ekkorra egy kis szél is fújni kezdett, úgyhogy továbbálltunk egy menedékházhoz hátha ott nagyobb a szélcsend. Sokan felmentek enni, mi inkább kiültünk a fal mellé és néztük a tájat, apa egy órát szunyókált is. 

Ezután visszatúráztunk a kocsikhoz melyek nem voltak olyan közel, ezt egy A fokozatú ferrátán tettük meg. Ezt az utat is tudom ajánlani, biztosítás nélkül is teljesíthető és nagyon szép túra.

A kocsiknál leadtuk a felszerelést, pár szót még váltottunk, elbúcsúztunk, majd beszálltunk a kocsiba és meg sem álltunk hazáig.

Köszönet a túravezetőknek és a MAKASE-nak!

További képek: