Ebben a túrában visszatérünk a Bécshez közeli Hohe Wand sziklafalai közé, hogy egy új és egy már számunkra ismert vasalt utat járjunk be, egy csodás hétvége alatt. Irány a sziklák, az ösvény, csavarogj te is!

Első nap a Gebirgsvereinssteig nevű klettersteig-ot vettük célba. Már korábban voltunk ezen a ferrátán, amikor a Rax-Hohe Wand nevű túrán vettünk részt. Akkor félelmetes útnak tűnt, ám most semmi tériszonyunk nem volt, és még csak el se fáradtunk. Ettől függetlenül gyönyörű út, és így ősszel is varázslatos volt végigjárni. Igazából szerintem fárasztóbb megközelíteni a beszálló pontot, mint aztán magát a pályát teljesíteni. Az elején egy könnyű szakasszal indul, egy kis elő-szikláról, majd ezután ott az első és legnagyobb fal (maga a pálya három különböző szakaszból áll).

  Az eleje még ennek is viszonylag könnyű, sok a lépés, egy kicsit a fal is bedől (igaz nagyon picit.) Az út kétharmadától viszont van egy kis nehézség. Nincs annyi létra a falban, magunknak kell lépést találnunk. Amikor már úgy érezzük itt a fal teteje (jól érezzük), egy traverz következik (oldalazó rész), amely elég csúszós, de akinek van egy kis tapasztalata az könnyen áthidalja, akinek pedig nem, az is hamar rájön hogy kell teljesíteni. Az oldalazás után már csak egy kis felfelé tartó út van, és már el is értük a pihenőt.

 Nem sokkal előtte jelezte a fényképezőm, hogy megtelt a memória, de akkor nem foglalkoztam vele, gondoltam biztos csak meg kell kicsit nyomni, hogy a helyére pattanjon, attól rendbe szokott jönni. Szóval itt a pihegőnél leszedtem a gép alját, és lám, nem tettem bele SD kártyát. Persze akkor eszembe jutott, hogy direkt kivettem belőle letörölni róla a képeket, hogy legyen rajta hely, de akkorra már késő volt. Apu menet közbe azért csinált pár képet telefonnal, de azok nem olyan minőségűek, ami nem tragédia, de így nincs is annyi kép a hétvégéről.

A csapat nagy részét bevártuk, majd elindultunk. Egy híd következett. Az egyensúlyérzék itt sem árt, mert volt akinél a közepe felé kicsit belengett.

Ha ezzel az akadállyal megbirkóztunk, egy létra következik. Nem különösebben nehéz, hisz létra, de aki tériszonyos, annak ez is tartogathat izgalmakat, ugyanis nem a fal felé nézve mászik rajta az ember hanem kifelé fordulva. Így gyönyörű rálátás nyílik a messzebbre lévő dolgokra is.

Ha a létrával megküzdöttünk, egy kicsit nehezebb mászással folytatódik a túraút. Eztán a végén még egy utolsó nehézség, és sikerült, meghódítottuk a klettersteig-ot.

Az út tetején egy kis pihenő, mindenkit bevárunk, majd megebédelünk, és elindulunk lefelé vezető ösvényünk beszállópontjához. A Springlessteigról lenne szó. Ez egy 'A' nehézségű klettersteig. Igazából ez se jelenthet senkinek gondot, hisz gyakorlatilag egy kicsit kitett turistaút, de aki tériszonnyal küzd, nyugodtan kikötheti magát az út mellett húzódó drótkötélbe, hisz ezért van. Ha leérünk a pályáról még kb. 30 perc a kocsikig az út.

A Herrgottschnitzerhaus menedékház felé vettük az irányt autóinkkal. Szerintem nagyon jó szállás, gyönyörű a kilátás a teraszáról, egy csomó turistaút van a közelben, és maga az épület is tök jó, régies. A személyzet is kedves, és nagyon jól főznek.

Amikor leültünk az asztalhoz átbeszélni a menetrendet akkor avattak be, meglepetéssel is készültek. Éjszakai fejlámpás túráról és ferrátáról volt szó. Persze azért hozzá tették, hogy aki nem szeretne jönni, mert már sok lenne, nem muszáj. Az indulást öt órára beszéltük meg. Ezt nagyjából sikerült is teljesíteni. Ekkor döbbentünk rá, milyen összetartó, lelkes csapatunk van, 18 főből 18 jelentkezett erre a túrára, pedig az első klettersteig is sokakat megviselt, de ekkorra úgy látszik mindenki már csak a jó dolgokra emlékezett, és mindnyájan benne voltunk a buliban.

A meglepetés egy gyalogtúrával indult, majd kb. fél órával később értük el a Drobilsteig-ot, ami egy szurdokban vezetett. Számomra a Rám-szakadékra hasonlított leginkább, csak víz nélkül. Azért ez is izgalmas volt, pláne így, vakoskodva. Erről a túráról sajnos nem készültek képek, ugyanis mint leírtam az én gépemben nem volt SD kártya, a többiek pedig szintén nem fotóztak, de ha rákattintasz a klettersteig-ok nevére, rengeteg információt, és képet találsz róluk a neten.

A pálya végén földutakon, szántóföldek szélén vezetett az utunk. Mivel túravezetőinket GPS is segítette, könnyen odataláltunk a következő ferrátánkhoz.

A jutalom a Wahringersteig 'C' nehézségű pályája volt. Érdekes így, fejlámpás megvilágításban mászni, ám semmi esetre sem mondható, hogy így nehezebb lett volna végigcsinálni az utat, mint nappal. Az elején létraszerű lépéseken kell felcaplatni, minden nehézség nélkül, majd egy kis barlangra hajazó képződményből kell kibújni és egy létrára átlépni. Ez már izgalmasabb volt, mivel a létrára vezető lépések igen aprók voltak, és alattuk a szakadék, ami nyilván nem volt olyan mély, de a fejlámpánk nem világított az aljára, így tökéletes volt az illúzió, hogy most rohadt magasan vagyunk.

A létrán felérve gyakorlatilag vége is volt az est legnagyobb kihívásának. Ezután viszont még nem kevés idő telt el mire visszaértünk a menedékházig. Ismét túra, majd a már előbb leírt Drobilsteig, ismét túra és csak akkor értünk vissza a szállásra. Monotonnak tűnhet, ám aki szeret csatangolni az erdőben annak kicsit sem unalmas program. A menedékházba visszaérve lecuccoltunk, átöltöztünk, és már aludtunk is. A többiek még elvileg éjfélig buliztak (már aki még bírta energiával).

Másnap hétkor kelés, nyolckor reggeli, majd kilenc óra tájékában indulás előző napi parkolónkhoz, ahol a már ismert turistaúton először felcaplattunk az előzőnap meghódított Gebirgsvereinssteighoz, majd onnan még egy negyed órát felfelé kapaszkodva értük el a Wildenauersteig-ot. Ez egy más típusú vasalt út, mint a tegnap bejárt, itt nincsen drótkötél, csak lépések vannak, ahova akasztani lehet, néhol még az se. Éppen ezért ment előre három bátor túravezető Béla, Endre és Gyuri kiépíteni a pályát. Kötélbiztosítást, expresszeket (két karabiner egy rövid kötélen), és hevedereket használtak a necces részeken, ezen kívül munkánkat még nittek (sziklába fúrt szögek) is segítették és csapatmunkára is szükség volt. Az elején egy nitt található a falba befúrva amit ha sikerül elérnünk onnantól biztosítva vagyunk a pálya végéig. Az induló egy elég könnyű rész, turistaút drótkötéllel, ami a nagy fal alá vezet. Elég magasnak tűnik lentről, de kivételesen nem csal a látvány, mert valóban az is.

 A falon eleinte létraszerű lépéseken kell haladni melyeken könnyű eljutni egyikről a másikra. Ám a kantár már itt sem ér át mindenhol úgyhogy itt hevederek segítették a dolgunkat. Amikor ez a dolog nagyon gyakorivá vált akkor kiraktak egy kötelet, hogy abba biztosítsunk, ami egyébként jó is volt, csakhogy nem lehetett belekapaszkodni. Kezdetét vette a sziklamászás. Keresni kellett a lépéseket, és a fogásokat, először úgy gondoltam félelmetes lesz, de kicsit sem, sőt, izgalmas, még jobb is, mint a drótköteles változat. A szikla tetejét megközelítve egy barlang következett mely igen szűk volt, pláne hátizsákkal. De szerencsére a járat végén Endre segédkezett leküzdeni az akadályt.

Az út felső része ismét könnyű volt, hamar megtettük a maradék pár lépést. Odafönn ebéd, mászótársak bevárása és nekik is ebéd.

Lefelé ismét azon az úton jöttünk mint egy nappal ezelőtt a Springlessteig-on. Nagyon hamar kb. fél óra alatt leértünk, majd visszaadtuk a felszerelést, fájdalmas búcsú, és irány Magyarország.

 A túráért külön köszönet a túravezetőknek, és a MAKASE-nak, nagyon jól sikerült.

A képekért pedig Eszternek, mert ha csak az én képeimet használom, nem lett volna valami színes ez a bejegyzés.

További képek: