Felkerestük Ausztria egyik legkedveltebb síparadicsomát, de ezúttal nem a lesiklás élményéért.

1. nap

Háromkor indultunk Vácról, hogy kis késéssel nyolcra ott legyünk Mürzzuschlag városában, egy helyi kocsma parkolójában. A program két napos hótalpazás volt a Stuhleck sípályáihoz közel.

Az utolsó befutók között értünk ide, úgyhogy gyorsan felöltöztünk, megkaptuk a hótalpakat és a hágóvasakat és már indultunk is, hogy megkezdjük újabb kalandunkat. Az út eleje végtelennek tűnő, nem túl meredek autóutakon vezetett, hogy így szépen lassan, de azért legyűrjük a kilométereket és az előttünk tornyosuló hegy magasságát. Menet közben aput felhívták még valami fél órás telefonos munkára, de utána végleg hátrahagyva a szürke hétköznapokban élt életünket, átadhattuk magunkat a túrázás és egyszerűség élményének: hisz csak két dologra kellett koncentrálnunk - hogy nézelődjünk és haladjunk.

Most először, egy térképrögzítő alkalmazást is letöltöttünk otthon, hogy az írás végén pontosan meg tudjuk mutatni, melyik utat jártuk végig, ám hogy ne legyen minden tökéletes, a fényképező aksiját sikerült otthon felejteni. Sebaj, apu elég sok képet lőtt így is, de mivel ezek nem lettek túl jók, az itt lévő képek Kingától, kedves túrázótársunktól származnak, a mieink az alul lévő galériában lesznek láthatók.

Az idővel nem volt gond, szép napsütés fogadott, a mezőkön 30-40 cm hó, és kellemes hőmérséklet, sőt ahhoz képest ahogy beöltöztünk, még kicsit meleg is volt. Rengeteg sífutót is láttunk az autóút mellett, de még egy anyuka is kijött a házából sétálni a kellemes, hűs, napsütésben, gyerekét babakocsiban tolva. Az autóút amin haladtunk, feltűnően egy szélkerekekkel teli gerinc felé tartott. Itt ki is alakult az első sejtésem a fenti időjárásról, de az az igazság hogy én szeretem a szelet, persze csak amíg nem túl nagy.

Az autóútról letérve, egy földúton már mélyebb hó fogadott. Hótalpakat fel! Jön amiért jöttünk. Nem mondom hogy bakancsban járhatatlan lett volna az út, de azért a hótalpak jelentősen megkönnyítették a dolgunkat, és az energiaspóroláson kívül gyorsabb haladásra is szert tettünk. Nem sokáig tartott ez a móka, ugyanis nemsokára újabb autóút következett. Itt a hótalpakat leszereltük, de ha már úgy is megálltunk, a csapat úgy döntött, hogy az első nagyobb pihenőt és piknikezést is megejtjük. Az ebéd befejezése után hamar elértük a gerincet és a szélkerekeket, és meglepett hogy különösebben nagy szél se volt. A kilátás gyönyörű, láttuk, hogy tőlünk nem is olyan messze valami felhők gyülekeznek, de ügyet sem vetettünk rájuk.

Most már a gerincen a haladás is gyors volt, hisz nem voltak komolyabb emelkedők melyek meglassítottak volna minket. A túravezetők mondták hogy van a közelben egy kilátó, először azt megyünk megnézni. Eddig akárhányszor voltak, mindig óriási volt a köd, és el se mentek odáig, kész csoda ez az idő, most megéri a kis kitérőt. Ahogy tovább haladtunk, a még nem is olyan régen távoli kis felhőréteg alattomosan egyre közelebb került hozzánk, és egyszer csak, mintha a semmiből termett volna elő, óriási köd ereszkedett ránk, amerre csak a szem ellátott - mondjuk nem láttunk túl messzire. Folyamatosan hallottuk a tőlünk pár méterre lévő szélkerekek hangját, de látni viszont már nem láttuk őket. Mire az elágazóhoz értünk, ami egyik irányban a kilátóhoz, másikban a szálláshoz vitt, már akkora köd volt, hogy meg se kérdezték ki akarja megnézni a kilátót, indultunk felkeresni a menedékházat. Itt még egyszer egy pillanatra a nap sugarai áttörték a felhőréteget és megpillantottuk a sípályát, ahova el kellett jutnunk, de aztán végleg átvette helyét a végtelen homály. A sípálya amit az imént láttunk Stuhleck volt. Tavaly ilyenkor már jártunk itt síelni, és még a fölötte lévő menedékházat is láttuk. Akkor is hasonló idő volt, mint most.

A nagy menetelésben egyszer csak megint egy mély havas, süppedős helyen találtuk magunkat, itt is felvettük a hótalpakat, de fölöslegesen, mert utána ötven méterrel már ismét nem volt a lábunk alatt más csak a fű. Elhatároztuk, hogy most már ilyen kis havas részek kedvéért nem húzzuk az időt, hisz amennyi elmegy az öltözködéssel azalatt háromszor annyi távot is megteszünk bakancsban, mint amennyit hótalppal nyernénk. A hegy csúcsára érve a szél jobban felerősödött. Még csináltunk pár képet a keresztről, azután beballagtunk az  Alois-Günther-Haus névre hallgató menedékházba.

Itt megkértek hogy a hótalpakat tegyük el egy kis zárható helyiségbe, és vigyük fel a csomagjainkat az emeleten lévő szállásra. Mi apuval át is öltöztünk az alvóruhánkba, amit egy melegítő alsót és felsőt jelentett. Lementünk az étterem részbe, és megnéztük az étlapot, ami egy táblára volt kiírva. Német nyelvtudás híján nagy segítséget jelentett, hogy az egyik pincér magyar volt, így olyat tudtunk rendelni amit valóban szerettünk volna és nem kellett a szerencsére bíznunk magunkat. Valami orosz zöldséglevest kaptunk, már nem emlékszem a nevére, amiben répától a paradicsomig sok minden volt. Az íze kicsit furcsa, savanykás, de semmiképp nem rossz, és kellemesen meleg. Közölték velünk hogy a szállás fűtetlen, és megkérdezték hogy ki kér reggelit. Szerencsére hoztunk hálózsákot (én még polifoamot is a legrosszabra készülve) úgyhogy semmi nem szeghette jókedvünket. Vacsora után a sztorizgatás sem maradhatott el, de utána elindultunk felfelé az emeletre, hogy átadjuk magunkat a jól megérdemelt pihenésnek. Az ágyakon takaró és pokróc is volt, úgyhogy a hálózsákkal együtt mindet magunkra véve abszolút nem fáztam éjjel. Hajnalban egyszer azért felkeltem a kint süvítő szél hangjára, belegondoltam, hogy most elég félelmetes lenne odakint egy fejlámpás túra, de nem sok időm maradt töprengeni mert a fáradtság ismét legyűrt.

2. nap

Reggel felkelve rögtön átöltöztünk a túraruhába és kimentünk egy kis reggeli sétára. Furcsamód az éjszaka még vad szélből alig maradt valami, viszont arra jó volt hogy a ködöt elfújja innen, ugyanis ragyogó napsütés fogadott. Fotózkodtunk, nézelődtünk, a távolban kiszemeltünk magunknak valami kis sziklaképződményt, elhatároztuk hogy az lesz a forduló, de kicsivel később, mikor az órára nézve azt láttuk hogy már nem érjük el úgy, hogy a fél kilences indulásra visszaérjünk, lemondtunk róla. A házba visszaérve kiderült hogy csak kilenckor indulunk, úgyhogy kénytelenek voltunk még kicsit visszaülni az asztalokhoz.

Kilenckor aztán varázsütésre minden elkezdődött. Felvettük a nagy zsákokat és újból a gerincen találtuk magunkat. A ragyogó napsütés még ragyogóbb lett, de a szél is legalább annyit erősödött. Furcsa volt hogy az út mellett ott volt tíz méterre egy sífelvonó egy komplett sípályával. Ennek tegnap csak a hangját hallottuk. Visszafelé is rengeteg szélkerék mellett haladtunk el, melyek az IEA Wind Task 19 programjához tartoznak, erről még egy írást is találtunk. Ezek érdekes látványt nyújtanak. Szerintem abszolút nem szépek, és sokkal jobb lenne egy érintetlen hegyoldalt látni, de az biztos hogy erre is nagy szükség van. Még mindig sokkal jobban mutatnak egy szénbánya tátongó szájánál és az erőműnél ami azt a sok szenet elégeti, vagy egy atomerőműnél, és az utána keletkező atomtemetőknél, úgyhogy jó ha minél több szélerőmű van, csak ezt a szántóföldek közepén is el lehet helyezni, nem kell a hegyek világát megbolygatni vele. Igaz, itt sokkal többet és jobban fúj a szél, és az osztrákoknál a mezők a ritkábbak.

Az utunk most a kilátó mellett vitt el, mely egyben az első nagyobb pihenőnk is volt. Már messziről látni lehetett, nehéz lett volna eltévedni. A kilátó tetejéről nem volt sokkal jobb a kilátás, mint a gerincről. Mellette rengeteg tábla volt, a lehetséges összes irány felé nézve, rajtuk hegyek neveivel, így nem volt nehéz megtalálni a Schneeberget, ami az első nagyobb hegyem volt jó pár évvel ezelőtt, vagy a Raxot melynek sziklafalai rengeteg csodás klettersteig pályának adnak otthont.

A pihenő után egyre több sífutóval futottunk össze, majd kicsit később a távolban, pár épület közelében még két szánkózót is láttam. Oda leérve láttuk, hogy egy idevezető út ki lett alakítva szánkó és sípályává. Ott aztán rengeteg szánkózó volt, akik folyamatosan áramlottak mellettünk. Idősek és kisgyerekek egyaránt csúsztak, sőt voltak profik is, akik ketten jöttek két különböző szánkóval a hátsó ülve, az első pedig hasalva, és úgy voltak csatlakozva, hogy az első a lábát beakasztotta a hátsó szánkójába. A hosszú  szakasz után elértük a csúszkálók parkolóját. Innen már aszfaltúton haladhattunk lefelé, viszont igazából ez csak nehezítés volt, mert az úton tükörjég fogadott. Gondolkodtunk rajta, hogy hogyan jöhettek fel ide hólánc nélkül, de arra jutottunk hogy valószínűleg reggel még tiszta volt az aszfalt és csak később, mikor kicsit melegebb lett az idő, olvadt meg a hó, csorgott rá a hólé az aszfaltra és fagyott rá. Lefelé mindenesetre kalandos volt az utunk, rengeteget csúszkáltunk, de nem csak mi, hanem a felfelé igyekvő autók is. Egy kocsinak például rossz gumijai voltak, így egy meredekebb részen az csak kipörgött a jégen, így eltorlaszolva az utat, ugyanis rögtön két kocsi ment még utánuk akik sofőrjei elég sokáig szitkozódtak. Egy másik már annyira nem tudott mit csinálni hogy nekünk kellett megtolnunk.

A kanyargós utat még sok helyen levágtuk, hogy kicsit meggyorsítsuk a haladást. Végül kiérve a városba, végtelennek tűnő utakon kanyarogtunk, hogy végül elérjük a kis kocsmát, melyet tegnap elhagytunk. Itt elbúcsúztunk régi és most szerzett ismerőseinktől és már száguldottunk is hazafelé egy kiadós vacsora reményében.

Nagyszerű túra volt, köszönjük a túravezetőknek és a MAKASE-nak, a fotókat pedig Kingának!

Jó túrázást!

Térkép:

További képek: