Két hegy között lengedezve
A világ leghosszabb függőhídján egyensúlyoztunk!
Átsétáltunk a világ leghosszabb függőhídján, bevettük az 1290-es években épült Ehrenberg várat, és még Európa legmagasabban fekvő erődjét is magunknak tudhattuk.
Reggel nyolckor ébredtünk Németországi szállásunkon. Az idő kicsit hűvös, de semmiképp sem kellemetlen, egy esőfelhő sincs az égen. Megreggelizünk, és elindulunk az autóval a tiroli Reutte hegyszoros felé, hogy megleljük célunkat, mely nem más, mint a bolygó leghosszabb függőhídja.
Hamarosan ennek az ideje is bekövetkezett. Kényelmes aszfalt, olykor kavicsozott út visz fel a hegyre, sokan babakocsival vágtak neki az útnak. Fél órán belül, kényelmes tempóban elértük a hidat, fölötte a romosfalú, sokatlátott várral.
Letettük apuval a táskánkat, öcsiéknek adtuk megőrzésre és beléptünk a kapun. Én azért is szerettem volna ide feljönni, hogy megtudjam mennyire bírom a magasságot, mert hát lássuk be, hiába mennek át rajta nagycsaládos szülők ötéves gyerekeikkel, azért mégiscsak magasan vagyunk. Ráléptem a hídra, alul rácsszerű vaslapok szolgáltak út gyanánt, mindent látni alatta. Pár lépést előremegyek, máris látom, alattam a fenyők csúcsait és itt eldőlt, semmi bajom az ilyesfajta magassággal. Elengedem a korlátot és úgy folytatom az utat. Hirtelen megmozdul alattam a híd, meglepődöm, a korláthoz nyúlok. Persze, hisz ez csak egy nagyobb széllökés, nyilall a fejembe és folytatom a sétát. Később már teljesen felszabadult vagyok, fotózok, várom a következő szelet, ami miatt majd ki kell egyensúlyoznom magam. Apuval lövünk pár szelfit, ilyen helyeken szinte már kötelező, aztán csak bámulom a tájat, az apró kocsikat a talpam alatt, melyek olyan szorgosan menetelnek előre akár a hangyák.
Aztán szól apa, menjünk, haladni is kéne, ekkor már a híd közepénél vagyunk, elindulunk a széle felé. Pár percen belül kiérünk. Van fent valami erőd, mindenki arra megy. Megnézzük? - kérdi apa, de én nemet bólogatok és azt felelem, inkább menjünk vissza a hídra és sétáljunk vissza anyuékhoz, erődből lesz még elég. Így is teszünk, ismét séta, egyensúlyozás, lassan már ez a természetes, belegondolni is furcsa milyen lesz a talajon, semmi izgalom. Aztán egyszer csak visszaérünk, kilépünk a kapun és öcsiék felé vesszük az irányt. Jó sokáig voltatok, mondták, és elindultunk felfelé.
Miután elértük a várat, bejártuk minden kis zeg-zugát és leültünk piknikezni, közben a következő programot beszéltük. Az első terv az volt hogy autóval megközelítünk egy tőlünk nem olyan messze lévő, már kiszemelt hegyet és annak erdejében sétálgatunk, vagy van a szemközti csúcs tetején egy erőd, valami „Fort Claudia“ és azt látogatjuk meg. Utóbbi terv lett a nyerő.
Elpakoltuk az élelmet és elsétáltunk a nem messze lévő táblához, melyen egy térkép volt. Azt mutatta hogy két út visz fel a célunkig, egy tizenöt perces meredek ösvény, és egy jól kiépített negyvenöt perces, kavicsos út. Mivel időből sok volt, inkább a kényelmes séta mellett döntöttünk és elindultunk lefelé, oda ahol a két hegy összeér. Tíz perc alatt meg is találtuk az elágazást mely mostmár felfelé vitt lassan, megfontoltan Fort Claudia erődítményéhez.
Közben rengeteg tábla volt, mindenféle történetekről, melyeket értelmezve, egy a boltnál szerezhető kis feladatokkal teli füzetecskét lehetett kitölteni. Volt itt szó aranyszívről, mely a hegy egy résében van elrejtve és csak az arra érdemesek érinthetik meg, ugyanis a bűnösök kezét kígyó harapja le. Láttunk még sárkányt formáló hegyeket, melynek a története, hogy réges rég egy sárkány ezen a dombon pusztult el és kövült meg, hegyvonulatot formázva. Jól elszórakoztunk a sok mesén és közben észre sem vettük, hogy milyen jól haladunk. Egy erdő mögül kiérve egyszer csak elénk tárult a romos, fém kilátókkal teletűzdelt, tiszteletet parancsoló falú erőd. Itt felsétáltunk egy csúcskereszthez és elkészítettük a már-már szabályszerű csúcsfotót. Kicsit nézelődtünk, elmerengtünk. Utána leültünk egy közelben lévő padra és falatozni kezdtünk.
A lakoma után Lackó öcsémmel megostromoltuk a várat. Szinte szaladunk a falán lévő, kis kilátónak mondható fémkalitkába.
Nézelődünk belőle, aztán körbefutjuk a romokat, közepén még egy kilátó. Felsétálunk rá, csigalépcsőjén és körbenézünk.
A kilátóhoz egy nagy kerék tartozik, olyan mint amikkel régen a nagy terheket vonták fel daru gyanánt. Lezárva nincsen és ki se írták rá hogy nem használható, úgyhogy belemászunk és elkezdünk felfelé menni, de a mókuskerék meg se moccan, észreveszem hogy le van lakatolva egy helyen. Erről ennyit.
Sétálgatva elsuhan mellettünk pár hegyikerékpáros. „Nekem is egy ilyen kéne“ gondolom magamban, elöl-hátul teleszkóp, tárcsafék, ezzel már lehet hajtani a meredek erdei utakon is. Az erőd végében még egy kilátót látunk, a harmadikat.
Arra is felsétálunk, de nem látni többet róla mint lentről, ám az nem kevés. Tökéletes fotótéma. Látszik a vár és a tibeti híd is egyszerre.
Visszafelé benézünk az épületekbe. A legtöbb üres, ám az egyikben van egy láda. Kinyitom, egyszer csak hatalmas zene, megszólal egy hang is, a láda tele kincsekkel. Ez lehet a feladatos füzet végállomása. Amikor elhallgatott a hang, elindultunk lefelé. Jó tempót mentünk, fél órán belül lent voltunk az autónál. Kellemesen elfáradtunk, jól esett az utazás.
Ezt a napot meg kell hogy köszönjem az időjárásnak, ugyanis Tirolban elég szeszélyes szokott lenni, de a mai kifogásolhatatlan volt.
Ha tetszett az írás terjeszd ismerőseid közt, ha valami szerinted rosszul sikerült nyugodtan írj róla kritikát alul.
Jó túrázást!
Marosi csapat
További képek: (A fotók kattintás után külön ablakban fognak megjelenni)
Árak: Vár, erőd ingyenesHíd: Felnőtt jegyár: nyolc euró, gyerekeknek (14 éves korig) öt euróÚtiköltség: 1500 km oda-vissza Budapesttől dízel kocsival 32000ft.