Négy napos túra Czárán Gyula nyomdokaiban járva, barlangokkal, hegyi patakokkal és persze óriási sziklafalakkal fűszerezve.

1. nap

Reggel fél négykor indultunk Vácról telekocsival, hogy tizenegyre Erdélyben lehessünk a megbeszélt helyen. Most kivételesen semmi nem romlott el, semmit nem hagytunk fent a lakásban, (kivéve a GPS töltőjét) úgyhogy a megszokotthoz képest nagyon jól indultunk.

A találka ponton a szállásunk előtt elfoglaltuk a szobákat, a túravezetők pedig a kinti fahordóikat, (ezek boroshordóra hasonlító szobának berendezett lakosztályok voltak) amíg a legutolsó kocsi is megérkezett. Azt már tudtuk hogy a román útburkolat nem a legjobb minőségű, ezért mi már rutinosan kicsit előbb indultunk mint a többiek.

Végül nagyjából dél tájékára a legutolsó autó is befutott, és mintha ellőttek volna egy startpisztolyt, indultunk is az aznapi túránkra, megtekinteni Erdély legnagyobb szájú barlangját. Eleinte sima turistaúton bandukoltunk, majd egyszer csak nagy hirtelenséggel kavicsos, köves útra váltott az ösvény. Egy kis eső is szemerkélt, de nem volt vészes, persze az út jobban csúszott tőle, mint normál állapotában, de nem okozott különösebb gondot. Ezután egy meredek sziklás terep következett, itt már klettersteig-szerű láncok, drótkötelek könnyítették meg a haladásunkat.

A barlangot meglátva mindenki csak ámuldozott, óriási volt, ilyet még eddig legtöbbünk nem nagyon látott, Balázs meg is jegyezte, ha csak ezt az egy dolgot jöttünk volna megnézni, már akkor megérte volna, és elégedetten ment volna haza. (Persze nem tudtuk mi minden vár még ránk.)

Miután lementünk a barlangszáj aljához, és kifotózkodtuk, kibámészkodtuk magunkat, egy szintén hasonló, bár kicsit könnyebb úton mentünk vissza a szállásra. Megvacsoráztunk, alvás előtt még beszélgettünk, majd átadtuk magunkat a nyugalom, és pihenés élményének.

2. nap

Egész este esett az eső, és ez reggel sem alakult másképp, a túravezetők ezért azt tanácsolták, hogy cseréljük meg az utolsó, és a mai napi túrát, mert azt jobb lenne száraz időben teljesíteni (és az időjósok azt jelezték előre, hogy csak ezen az egy napon lesz komolyabb eső a négyből). Egyébként a mai terv egy barlang megtekintése, és a rajta való átkelés lett volna, ugyanis egy nagy patak vájta ki azt, amin mi turisták, kényelmesen át tudunk kelni. Ehelyett a Belényeshez közel lévő Nagy-medve barlangot csodálhattuk meg, ami szép-szép, de kihívás nincs benne, ugyanis a parkolótól kemény tíz percnyi sétára van, és a barlangon belül is kibetonozott út visz végig.

Megérkeztünk a parkolóba, az eső még mindig zuhogott. Itt már előző Erdélyi túránkon is jártunk, akkor teli volt az egész parkoló és a barlanghoz vivő utacska árusokkal, ehelyett most csak üres standok voltak. Pedig reméltük, hogy egy finom házi lekvár szerencsés tulajdonosai lehetünk aznap, mert elfelejtettünk otthonról hozni, és már hiányoltuk az édes ízt.

A barlangba beérve gyönyörű, monumentális, vagy nagyon apró, de rengeteg cseppkő mindenhol. Ja, és persze a medvecsontvázak. Erről a barlangról nem szeretnék minden poént lelőni, annyit azért elárulok még, hogy van bent egy hatalmas medve csontváz is, amit utólag raktak össze, viszont egy kicsit mélyebben, ahová már nem visz el az út, van egy tök ugyanilyen, ami úgy maradt meg, ahogy elpusztult, és a csontjai nem szanaszét vannak, hanem egyben, mint ahogy a múzeumokban is látni azokat. Aki mégis többet meg akar tudni a barlangról, az vagy böngésszen utána az interneten, vagy a következő Erdélyes bejegyzésemből tudhat meg kicsit többet róla.

A barlangból kiérve még mindig zuhogott az eső, de odabent a túravezetők megkérdezték, hogy van-e még valami szép barlang a közelben, és azt mondták hogy van, mégpedig egy gyönyörű kristálybarlang, nem is messze, Belényestől kb. 20 km-re. Közben az árusok is megjelentek, úgyhogy be is reggeliztünk, ettem egy káposztás kalácsot, meg egy lekváros sütit, apu hasonlóképp, csak ő káposztás kalács helyett a túrós kaprosból falatozott. Örömünkre lekvárt is kaptunk, mégpedig egy szedreset, és egy vörösáfonyásat, később jóízűen lakmároztunk be belőle, mindenkinek csak ajánlani tudom.

Miután a csapat megreggelizett, elindultunk, hogy megkeressük a kristálybarlangot. Többször eltévedtünk, végül hegyi hágókon, és nyomornegyedeken keresztül vágtatva, nagyjából két-három órás szintidővel elértük a barlangot. A pénztárnál mondták, hogy a barlangban időnként lepottyan egy-két kő, ezért a náluk kölcsönözhető sisakot mindenkinek ajánlják, úgyhogy mi is elvettünk magunknak egyet. Én még visszarohantam a kocsinkhoz a fejlámpáinkért, hátha rossz lesz a barlang megvilágítása, mellesleg más is vitt magával a csapatunkból, úgyhogy mi miért ne tegyük ugyanezt?

A barlangba beérve először csak egy sima bányajáratot láttunk, bauxitot bányásztak idelenn, ezért volt is egy kis múzeum az akkori kitermelés eszközeiről, meg hogy melyik géppel, hogyan dolgoztak, szóval klassz volt, amúgy itt is, ahogyan a legtöbb helyen csillékkel húzták fel a kitermelt ércet.

A múzeumrész megcsodálását követően egy lépcsősoron kellett felbaktatni, így értük el a kristályokat. Itt már az egészen aprótól a hatalmasig rengeteg kalcit kristály volt, a cseppkőformájútól a „szitakötő” formáig, szinte minden. Az a barlangrész, ami számunkra is megtekinthető, nagyon rövidke, viszont csodaszép. A kristályosdi után egy, az előzőhöz hasonló lépcsőn kellett lejönni, majd ott vártuk be csoportunkat. Az egyik irányban láttunk egy bányajáratot, ami nem volt lezárva, csak épp ki se volt világítva. Hurrá bekapcsoltuk a fejlámpát, és amíg mindenki visszaért, páran elbóklásztunk a végére, ahol egy nagy bányaomlás található.

Miután kiértünk, odajöttek ketten a csapatunkból, akik nem voltak bent velünk, hogy felderítették a terepet, és van egy jó kis kilátó, nagyjából negyed órára.

Nem kellett kétszer mondani, ugyanis mindenkinek túrahiánya volt, meg hát munka nélkül nem érdemlünk vacsorát, tehát irány a kilátó. Fent egy kis birkanyájjal is találkoztunk. A kilátót elérve tényleg lélegzetelállító volt a panoráma, úgyhogy lőttek rólunk pár csoportképet, majd irány vissza a kocsikhoz.

Fél-egy óra alatt a szállásra értünk, és még elég korán volt úgyhogy kinéztünk egy csúcsot a hotellal szemben. Amúgy ha ott jársz a Pádison, akkor egy sziklás csúcs, aminek a tetején van egy kis kilátó, meg kereszt. Később tudtuk meg, hogy ez nem kilátó, hanem a mócok temploma, a térképen is megtalálod így.

Az út nem volt különösebben meredek, amúgy sem vesztegettük az időt, hogy megkeressük a rendes turistautat, oldalról felvágtattunk a hegyre, és pikk-pakk ott voltunk a keresztnél. Apu megitta a csúcssörét. Aztán elindultunk lefelé, ugyanazon az úton. A szálláson jól esett a vacsora, az alvással nem volt gond. A szállást még nem is értékeltem: Az ágyak tökéletesen kényelmesek voltak, még egy kis teraszunk is volt. Félpanziót mi nem kértünk, viszont volt aki igen, és azt mondták hogy nem olyan finomak az ételek, és semmi specialitás. A zuhanyzó valami vicc: egy slag áll ki a falból a budi mellett. Nagyjából ennyi. A szállás ennek ellenére, vagy ezt leszámítva teljesen rendben van, igaz a másik felét még csak most építik.

3. nap

Reggel hétkor keltünk, kényelmesen megreggeliztünk, majd nekivágtunk négynapos kalandunk csúcspontjának.

Eleinte a már megszokott erdei fenyveses, rétes úton haladtunk, nem kevés ideig, még egy jégbarlangot is találtunk útközben, ahová jeges, csúszós út vitt le, legalábbis a kerítésig, mert nem lehetett teljesen bemenni. Szép jégcsapok, és egyéb jégképződmények voltak odalenn. Visszafelé érdekesebb volt az út, ugyanis annyira csúszott, hogy többen elestek, és visszacsúsztak az ösvény aljáig, végül persze mindenki sikeresen kijutott. Ahogy tovább sétáltunk a fenyvesben, egyszer csak elértünk egy vízeséses, zúgós, terebélyes patakot. Itt ismét sokat fotózkodtunk, de most kezdődött a lényeg, nem mintha az eddigi sétát nem élveztük volna, de most a szép környezethez egy kis izgalom is társult. Az utunk ezen része lent, egy patakban visz, sodrással ellentétes irányba. Ahogy első nap, a nehezebb részeket itt is láncokkal furkálták tele, hogy legyen mibe kapaszkodnia a turistának. Megvolt az a kis szlovák paradicsom fílingje, csak létrák, vastányérok nélkül, és óriásibb méretekkel. Sziklákról kell lemászni, láncok segítségével ereszkedni, a falon ferrátázni, szóval elég változatos program.

Most egy kicsit komolyabb dolog következett: fel kellett mászni egy sziklán lánc nélkül, persze nem magasra, de nem ez a lényeg, a túravezető aki elöl ment, a szikla végén nem nagyon látta az utat, vagy tíz percig kereste mikor egyszer csak egy nagy hang, egy kiáltás kő!!! mindenki a falhoz lapul, majd egy óriási csobbanás, majd még pár kisebb. Egy kb. embernagyságú szikla zuhant a vízbe. Gyorsan létszámellenőrzés, mindenki megnézte, hogy nem- e tűnt el a mellette lévő ember, szerencsére mindenki megvolt. Elég brutál kőmonstrum volt, ilyet se láttam még, mármint ahogy zuhan, és egyszer csak csobban egy óriásit.

Akik a sziklán álltak gyorsan visszajöttek, és azt mondták, hogy nincs ott semmilyen út, menjünk vissza. Béla, ez egyik túravezető azért előre ment megnézni, nem-e tudnánk valahogy mégiscsak végigmenni. Talált is egy megoldást, azt javasolta, hogy vegyük le a bakancsot, akin volt kamáslit, és sétáljunk végig a patakban, maximum térdig érhet a víz. Eleinte sokan ellenezték ezt a döntést, valószínűleg a szikla utóhatása lehetett az ok, azt javasolták váljunk kétfelé, de ahogy tanakodtunk végül lelkes csapatunk minden egyes tagja kivétel nélkül benne volt a buliban. Eleinte a víz jéghideg volt, sokaknak nagyon kemény volt először belelépni, de ahogy kicsit benne voltunk, a lábunk kezdte megszokni a vizet. Végül mikor partot értünk, mindenki visszavette a bakancsot, kivéve én, és ismét egy láncos úton kellett bizonyítani rátermettségünket. Nekem bakancs nélkül az volt a hátrányom, hogy a talpam jobban csúszott mint a bakancsé, viszont óriási előnyöm meg az, hogy a falban sokszor nehéz volt jó lépést találni, nekem viszont a lábam sok helyre befért, ahova a bakancs, egyébként nem ment volna be. Végül a vizes kaland végénél bevártuk egymást, felvettem a bakancsomat. Jó érzés volt ahogy újra beindul a vérkeringés a lábamban, bár egy ideig még bizsergett.

Földúton mentünk tovább egy kis ideig, majd a patak forrásánál még egy kis klettersteig, majd újra bevárás. Amúgy a forrás is hihetetlen, a föld alól egyszer csak irdatlan mennyiségű víz bukik fel, majd folyik le a mélybe, a kis zúgókon, vízeséseken.

Miután mindenkit sikerült összevárni, ismét láncos kiépített út következett, csak most egy magas szikla felett, ez sem volt izgalommentes, pláne, hogy mikor tíz centivel kiszélesedett az út a biztosítás eltűnt. A ferráta végén ismét erdei séta, majd a hegy tetején kimentünk a sziklafalak tetejének az oldalaihoz, ahol néhol lélegzetelállító, szédítő panoráma fogadott. Ezután nem maradt hátra más, mint irány a szállás. Ma is elég korán ideértünk, úgyhogy kiszemeltünk magunknak egy másik csúcsot, a ház mögött, amit egyébként onnan nem nagyon lehetett látni, lehet hogy csak a köd miatt. A hegy tetejénél hófoltok, a csúcson pedig egy kis rozoga kilátó, ami annyira rozoga, hogy fel se mentünk rá, nem is lett volna egyszerű, mivel létra visz fel, és az első kb. tíz fok hiányzott. Elkészítettük a csúcsfotót, majd irány le az amúgy dombszerű hegyről.

Nagyjából félúton azt javasoltam, hogy vágjunk le a hegyről nyíl egyenesen, gyorsan elérjük a műutat, majd azon felsétálunk a szállásig, és sokkal hamarabb ott vagyunk, mintha a rendes úton kacskaringóznánk. Apu beleegyezett, miért is ne, mondta. Amikor már vagy másfél órája mentünk lefelé, gyanús kezdett lenni a dolog, hisz már rég el kellett volna érnünk az utat, de az sehol. Úgy döntöttünk, hogy északnak tartva megyünk tovább. Még mindig sehol semmi, össze vissza bolyongtunk dombra fel, dombról le, egyszer csak megpillantottunk egy rádió tornyot, remélve hogy az magasabban van a környező hegyeknél felsétáltunk rá, de onnan se láttunk semmit, elvesztünk gondoltuk, most már végképp nem tudjuk merre vagyunk, de szerencsére apunál volt telefon, úgyhogy rácsörgött Bélára hogy egy rádiótoronynál vagyunk, nem jelöli- e a térkép. Sajnos nem jelölte, de közös tanácskozás után arra jutottunk, hogy nyugatnak kell tartanunk. Így is lett, ám egyszer csak belebotlottunk egy széles földútba, mellette frissen kivágott fákkal,láttuk hogy használják az ösvényt. Valami erdészeti főút lehetett, mert sok kis másik földút csatlakozott bele. Arra gondoltunk hogy ez biztos valami településhez visz, odáig elsétálunk, és majd onnan visszamegyünk Pádisra. Vagy fél- háromnegyed órát túrázhattunk az úton, mikor láttunk egy táblát, az állt rajta: Pádis 1,5 óra. Hatalmas megkönnyebbülés, óriási szerencsénk volt. Közben besötétedett, úgyhogy előkaptuk a fejlámpát. Nagyjából fél órája mehettünk az úton, mikor nekem kicsit leeshetett a vércukorszintem, macerásabb volt kutyagolni, de nem lassítottam ami miatt jobban aggódtam, az az hogy felváltva vagy egy kicsit furán gondolkodtam, kihagyott a memóriám, és én ezt érzékeltem, vagy a beszédem volt fura, darabos. Ez annak a következménye is lehet, hogy nagyjából négy órája nagyon megáztunk, és úgy sétáltunk, mintha ruhástól fürödtünk volna meg, és ezt most egy kicsit sem túloztam el. Tovább nehezítette a dolgunkat, hogy mikor kiértünk egy nagyobb rétre, kb. fél órát bolyongtunk rajta, mire megtaláltuk a rendes ösvényt, ugyanis a réteken szeretik elhanyagolni a jelzéseket. Végül egy óra múlva elértük a szállást, nagy örömet okozott, a fénye amikor megláttuk, na meg a finom lekvár ígérete. Mikor visszaértünk este tíz órát mutatott az óra, apu a többieknek megmutatta a térképen hogy merre bolyonghattunk. Ivott egy sört. Én addig ettem pár lekváros kenyeret, majd ő is csatlakozott a kiérdemelt vacsorához. Utána még én is megnéztem lent a térképet, kicsit sztorizgattunk, majd fáradtan dőltünk az ágyba hogy holnap újult erővel indulhassunk az utolsó túrára.

4. - utolsó nap

Reggel ismét hétkor keltünk, én kicsit meg voltam fázva, a tegnapi miatt, ám izomláza egyikünknek sem volt, ami mindenképp jó jel az erőnlétünkre nézve. Az Aragyásza barlang volt az aznapi menü. Kocsijainkkal viszonylag közel parkoltunk a barlanghoz, körülbelül fél óra alatt értük el azt. Miután egy patakon átkeltünk, elővettük a fejlámpáinkat, és besétáltunk a hatalmas barlangba, ami egyébként azt a patakot nyelte el, amin az előbb átkeltünk. Bent egy kényelmes utacska vitt végig, néha egy- egy izgalmasabb sziklára azért fel kellett mászni, de itt is segítettek, a már előző napról jól ismert drótkötelek, láncok. A barlang teteje néhol lyukas volt, ezeken igazából annyi fény bőven beszűrődött, hogy az egész barlangot át lehessen látni.

Az üregből kiérve egy kis kanyoningozás is várt még ránk, mert a patakon kellett lejönni, azért mindenhol voltak kövek amikre lépni lehetett, így nem lettünk vizesek. Megvártuk még mindenki kiér, aztán tanácskozást tartottunk, hogy hol menjünk vissza, ugyanis a visszaút elég meredeken ment fölfelé, és még hófoltok is voltak rajta. Úgy döntöttünk végül, hogy a csapat ketté válik, az egyik fele visszamegy a barlangban, a másik fele pedig annak tetején, a felszínen. Mi utóbbit választottuk, mert arra jutottunk, hogy a barlangba már voltunk, nézzük meg mi van fent, ha nagyon veszélyesnek ítéljük majd meg, akkor visszafordulunk. Nos ez az út sokkal egyszerűbb volt, mint a barlang, csak az eleje volt meredek. Az ideút előnye annyi volt, hogy a barlangban nem volt nagy szintkülönbség, tehát gyorsabban lehetett benne haladni. Így is lett, akik ezt az opciót választották hamarabb leértek mint mi. A kocsiknál még piknikeztünk egyet, majd fájdalmas búcsú után irány haza.

Köszönjük a túravezetőknek, nagyszerű túra volt!

És persze köszönjük a MAKASE egyesületnek is.

A tanulság: ha túrázni indulsz egy ismeretlen helyen, legyen az akármilyen kis csúcs is, feltétlenül vigyél magaddal: térképet, csokit, kaját, fejlámpát olyan esőkabátot ami nem ázik át, és több réteg ruhát. Hidd el sok kellemetlenségtől megóvhatod magad. Mi végül élveztük ezt a dolgot, mert még aznap este leértünk, de ha pl. fejlámpa nem lett volna nálunk, csak másnap reggel érünk vissza, úgyhogy ezek fontosak.

Jó túrázást kíván a Marosi csapat!

További fotók: