Egy nem szokványos péntek délutáni kaland, a Dunakanyar szívétől Sződligetig, rengeteg jéggel és fotóval. Ketten találtuk ki és vittük véghez ezt a túrát, én és jó barátom Marci. Én korival, ő bakancsban, de mindketten a jég tetején.

Péntek délután kettőkor vágtunk neki négy órás túránknak, de nem monoton gyaloglás, sokkal inkább korizás, fényképezés és szórakozás volt a menü. A váci Hétkápolnától indultunk a Gombás patak mentén le az ártéri erdőbe. Hogy milyen gyönyörű ez a hely, arról az is tanúskodik, hogy pár méterre tőlünk ott van a váci tanösvény is, ahol rengeteg állatot, leginkább madarakat figyelhetünk meg, vagy csak bóklászhatunk egyet a fahidakon. Visszatérve az ártéri erdőbe: van benne egy széles ösvény, ami a kutyasétáltatók közkedvelt helye, de aki csak egy erdei sétával szeretne megtisztulni a szürke hétköznapokban rárakódott feszültségtől, annak is ideális választás. Egy baja van csak az útnak, hogy nagyon szemetes. Most télen a hó miatt gyönyörűnek tűnik minden, de alatta ott van a több száz kiló műanyag, melyet a Duna sodort ki a hordalékkal együtt. Na de térjünk vissza a túrára! Az ártéri erdőből kb. ötven méter után lesétáltunk a Duna partjára. Két nappal ezelőtt jártunk itt, azóta kicsit összehúzódott a jég, de korizni azért még maradt épp elég.

Nem kell megijedni tőle, nem olyan veszélyes mutatvány, ugyanis sok helyen 50 cm vastag a jég, alatta pedig a kavics. Ez a vastagság úgy jöhetett létre, hogy minden alkalommal, mikor egy hajó elhalad a Dunán és hullámot kelt, az kijön a partra és ott szétterül. Igenám, csakhogy ebben a nagy hidegben sokszor már nincs ideje a víznek visszatérnie a folyóba, hanem ráfagy az alatta lévő rétegre, vagy először a sóderra és utána már a jégre, így hizlalva azt, és gyönyörű, sima tükröt hozva létre.

Mint említettem Marci haverom nem hozott korit, de most nem a haladás volt a lényeg, hanem hogy megnézzünk minél több jégképződményt. Jéglapokkal próbáltunk kacsázni a Dunán, vagy sokszor csak törtünk-zúztunk, néha akaratlanul is, mikor rámentünk egy két jéglapra, mely súlyunkat nem bírván, kettétörött.

Az út elején azonnal felvettem a korcsolyát, hogy leteszteljem mennyire csúszik a fagyott Duna, és azt tapasztaltam hogy olyan, akár a műjég, csak pár bukkanóval és rengeteg repedéssel. A Duna vizén rengeteg jégszigetecske ütközött egymásnak, a túlparton havas fák, alattunk meg a változatos jég. Gyönyörű ahhoz képest hogy csak tíz percet kellett utazni és azt is gyalog, nemde?

Itt az út elején még fel-le koriztam, míg Marci utolért, közben rengeteget fotóztam, még videóztam is párat. A szöveg alján lesz egy galéria, melyre ha rákattintasz rengeteg képet találsz.

Aztán egy óra haladás múlva, a gyönyörű jég után egy kb. egy méter széles sávra szűkült a korizhatónak nevezhető zóna, amiatt mert a part meredekebb lett. Azt még elviseltem, mert a jég minősége nem nagyon változott, úgyhogy gyakorlatilag ugyan olyan jól lehetett haladni mint eddig, de nem sokkal később az út göröngyössé és a felszín buborékossá vált, ami folyton beszakadt alattam, úgyhogy be kellett látnom, kori le, bakancs fel. Egy megdőlt, vízbe lógó fánál álltunk meg hogy ezt a műveletet elvégezzem.

Érdekes hogy az amúgy vízbe lógó rész is belefagyott a jégbe így nem mindennapi látványt nyújtott. A képeim persze nem tudják visszaadni azt amit láttunk, így ha érdekel és nem laksz messze a Dunától mindenképp nézz le amíg ilyen fagyos az idő.

A stabil korcsolya után, hirtelen fura volt a bakancs minden irányba csúszós talpa, taknyoltam is egyet már az elején és idő volt mire megszoktam, hogy így bizony kicsiket és megfontoltan kell lépni. Itt útközben egy vízimadarat is láttunk a rengeteg kacsa mellett, ami éppen halászott, a víz alá merülve sokszor csak egy perc után tért vissza a felszínre. Nemsokára elértük a fordulópontunkat, a Sződligeti kikötőt. Négy órát mutatott ekkor a telefonom, két órája jöttünk eddig és csak öt kilométert haladtunk. Innen is látszik, hogy ez nem egy teljesítmény túra, sokkal inkább élménykirándulás volt. Egyébként ha végig tükörjég lenne: egy gyalogló olyan 5km/h-val képes menni sík talajon. Korcsolyával, jó fizikummal meg tudom kockáztatni a 10km/h-s átlag tempót tehát két óra alatt ideális körülmények között két korcsolyázó húsz kilométert is képes megtenni, a négy órás túránk alatt pedig akár 40 kilométert is. Az azért nem rossz, a mi tízünkhöz képest.

A fordulónál világossá vált, hogy már csak sötétben érünk haza, (haha, szójáték!) de sebaj, még fejlámpát is csomagoltam az útra. Visszafelé már nem nézelődtünk annyit, de szép lassan jöttünk, mert úgy voltunk vele, hogy jobb itt lenni, mint otthon. Mikor a jó jégre értünk, még visszavettem a korit, addigra egészen besötétedett, de a fejlámpát nem kapcsoltuk be, megvártuk hogy megszokja a szemünk a sötétet. Azért így izgalmasabb volt korizni, hisz bukkanó azért itt is volt, de megoldottam. Végig rogyasztottam a térdemmel, és ha egyszer csak egy két-három méter hosszú göröngyös részhez értem, nem estem el, csak meglepődtem.

Visszafelé még kitaláltuk, hogy menjünk be az ártéri erdőbe ahol rengeteget szoktunk sétálni máskor is, és menjünk ott vissza. Fejlámpa itt se kellett, sötét volt ugyan, de a fák kopasz koronáján már áttörtek városunk fényei. Este hatra értünk haza.

Tanulság: még hétköznap, utazás nélkül is tudsz csinálni egy teljes értékű túrát, csak fel kell fedezni a körülvevő természetet és kalandlehetőségeket. Ahogy mondani szokták, neveld rá a szemedet a szépre.

 Ezt a túrát minden Duna menti embernek ajánlom. Azért ha délután indulsz, fejlámpát csomagolj, mert ha nem is lesz rá szükség az mindig kell hogy legyen a táskában. Mint már leírtam ha nem mész rá közvetlenül víz melletti jégre, nem veszélyes túra és teljesen ingyen van.

Jó csavargást!

Térkép:

További képek: