A MAKASE csapatával utaztunk.

Négy napos utunk a vadregényes Kroáciában elménydús, izgalmas, és gyönyörű is volt egyben.

A Paklenica nemzeti park több szép részére eljutottunk, nagyokat túráztunk és pancsoltunk a még hűvös Adriai-tengerben.

Felmásztunk a környező Velebit-hegység legmagasabb csúcsára, és a végén még egy kék kitűzővel is gazdagabbak lettünk.

1. nap

Hajnalban indultunk otthonról. Hármunk mellé még ketten ültek be az autóba útközben, teljessé téve az utaslétszámot. Eseménytelen, és a hátul középen ülőnek kicsit kényelmetlen utazásunk vége felé, az úti cél közelében kezdtem aggódni az időjárás miatt, mert a hőmérő makacsul állt 15 fokon. Ráadásul a tengerpart felé ereszkedve egyre erősödött a szél. Annyira, hogy az autópályán 60 km/órára korlátozták a maximális sebességet. Hosszú alagutak és kanyargó út vitt le a tengerpartra, ahol kellemesen enyhe szellő és 23 fok fogadott.

Starigrad-ba érkeztünk, a Degenija étterem parkolójában megbeszélt találkozóhelyre, annak asztalainál gyülekeztünk, vártuk be az esetleg kicsit késő autókat, embereket.

Autóinkkal ezután egy kis helyi kempingbe hajtottunk, ahol aztán az eljövendő három éjszakát töltöttük.

A sátrakat elég nehéz volt felállítani, ugyanis a kemény, kavicsos talajba kínszenvedés, sok helyen lehetetlen volt leütni a cövekeket. Persze hamarosan minden sátor rendben állt és indulhattunk első kirándulásunkra.

Kevés autózás után felsétáltunk egy nagyobb domb tetejére, hogy felülről megcsodálhassunk egy vadregényes szurdokot. A séta az utolsó szakaszon bokatöréssel fenyegetővé vált a töredezett, éles peremű kövekre málló sziklás felszínen.

Aztán tovább utaztunk egy másik dombra ahonnan egy folyóra, kis túlzással fjordra hasonlító tengeröblöt csodálhattunk meg. Itt rengeteget fotózkodtunk.

Tovább autóztunk egy meredek hegyoldalakkal körülvett tengeröbölhöz és Novigrad városka kempingjének strandjánál álltunk meg fürdőzni. Először nagyon hideg volt a víz, nehéz volt megszokni. Azért előkerült a búvárszemüveg és pipa is. Sok halat lehetett látni mindenütt, a piciktől az alkar nagyságúig. Az aljnövényzet között is bujkáltak, nagyon szórakoztató volt nézni őket.

A halászfalu nagy része már új építésű házakból áll, egy kis ódon rész a meredek lépcsővel azért megmutatta, hogy milyen lehetett régen.

A kempingbe érve már csak az alvásra tudtunk gondolni

2. nap

8 órakor indultunk aznapi túránkra, hogy bejárjuk a Mala Paklencia szurdokot és a Velika Paklencia egy részét.

A Nemzeti Parkba belépve hatalmas hegyek és sziklák tárultak elénk. A hatalmas egyébként csak látszatra igaz, mert egyik csúcs sem haladja meg a 2000 m tengerszint feletti magasságot. Viszont a kopár, köves, sziklás hegyek, melyeknek tetején sőt, egészén csak kisebb fák, törpefenyők, és fűfélék élnek meg sokkalta magasabbnak tűnnek. Ha nem lenne egyik túratársunknál GPS, és nem lenne néhol a táblákra kiírva milyen magasan járunk éppen, én 2500 métert tippelnék. Na de térjünk vissza a túránkra.

Körülbelül háromnegyed kilenckor lehettünk a Nemzeti Park bejáratánál. Először a Winnetou film forgatásának a helyszíneit tekinthettük meg. Ahogy tovább sétáltunk egy sziklamászó csoportot találtunk, de nem sokkal később rájöttünk hogy ez errefelé egyáltalán nem ritkaság, hisz ez egy sziklamászó paradicsom. Több mint 4000 mászó út van, és rendszeresen szoktak sziklamászó versenyeket is rendezni itt. Egyébként a szurdok, amiben voltunk, szinte teljesen ki volt száradva, hihetetlen volt, legalábbis számomra, hogy a völgyet és a hegyeket is a víz formálta meg, az tette ilyen simává, függőlegessé.

Ahogy tovább sétáltunk kisebb zúgókat pillantottunk meg, melyek alján összegyűlt a víz, mintha csak kis tavak lennének. Miközben ezt néztük egy fickó sétált el mellettünk két jól megpakolt szamárral. Valószínűleg valamelyik kisebb hegyi falu, gazdaság egyik utolsó lakója lehetett.

Nagyjából egy órával a csacsik után letértünk a széles főútról, majd egy meredek kis hegyi utacskára tértünk rá. Gyönyörű volt a kilátás, lábunk alatt kőtengerek, fejünk felett a sziklameredélyek és a távolban két hegy között kibukkant a tenger.

Nagyon jól nézett ki még egy fotót is csináltam róla, nem lett valami szuper, de egye fene, ide tettem.

Aztán felértünk a nyeregre, ettünk egy jót, fotózkodtunk, hülyéskedtünk a köveken. Ahogy továbbálltunk, találtunk egy kis hegyi tanyát. A házban még egy idősebb bácsi is lakott. Nem sokkal mellette méhek és egy kis veteményes is volt. Valószínűleg a szamarak is itt lakhattak, mert patanyomokat és ürüléket is láttunk az úton felfele jövet és a ház környékén is.

Elég hihetetlen, hogy ezen a sziklás talajon bármit is termeszteni lehet. A kerteket úgy alakították ki, hogy a nagy köveket kihordták a területről és falszerűen körbe rakták. A legtöbb ilyen kert ma már elhagyatott, csak fügét látni a gyomok között.

Lefelé egy patakmederben vezetett utunk, aminek az alján vagy egyáltalán nem volt víz, vagy csak imitt-amott összegyűlve. Ehhez képest hatalmas lekerekített sziklák is voltak a mederben, amik tetején ugrálva, vagy a jobban lecsiszolt részeken csúszdázva kellett haladni, ez nagyon izgalmas volt, főleg a monoton gyaloglás után.

Szembe velünk más turisták is jöttek akik azt mondták (természetesen angolul), hogy az út további része nagyon veszélyes. Persze mi csak nevettünk rajta, gondoltuk biztosan olyan lesz mint eddig, csak amolyan amatőr túrázókkal van dolgunk, akiknek ez már veszélyesnek számít.

Hát ahogy lejjebb ereszkedtünk, egyre jobban kezdett beigazolódni amin nemrég még olyan jót derültünk. Nagyobbakat és nagyobbakat kellett csúszdázni, ugrálni, ereszkedni és néha azt sem lehetett tudni merre van az út, vagy egyáltalán merre lehet továbbmenni. Nagyon élveztük ezt a mókát.

Szerencsére épségben leértünk és senkinek nem lett semmi baja, nem sérült meg. Ja és lefelé jövet (ki ne hagyjam), még egy hatalmas barlangot is láttunk. Bementünk, és láttuk, hogy egy kis párkány alatt, a mennyezetéről csöpögő vizet flakonokban gyűjtik. Áttöltöttük kulacsainkba, kiszáradt torkunknak jól is esett a friss, jó ízű, hideg víz.

A szurdokból kiérve egy kirándulóközpontot találtunk, de elhagyatott volt, éppen nem üzemelt. A GPS még egy geoládát is kijelzett, amit akárhogy kerestünk, nem sikerült megtalálnunk. Ahogy tovább indultunk, egy termetes teknősbékába is belebotlottunk. Kiérve az autóútra, a többiek elmentek bevásárolni, de mi úgy döntöttünk, hogy inkább a kemping felé vesszük az irányt. Még nagyjából egy órás, kellemetlen, és fárasztó séta után érkeztünk meg.

Utána már csak egy vacsora, egy gyors fürdőzés a tengerben, tisztálkodás és mentünk is aludni hogy legyen erőnk másnap meghódítani a mellettünk lévő Velebit-hegység legmagasabb csúcsát a Vaganski Vrh-t.

Térkép:

3. nap

A Velebit-hegység a legnagyobb kiterjedésű, ugyanakkor nem a legmagasabb Horvátországban. Csúcsa az 1757 méter magas Vaganski Vrh. Mi is oda igyekszünk: a 145 km hosszú hegylánc tetejére.

Tehát ébresztő ismét fél hétkor, indulás nyolckor. Viszonylag pontosan sikerült a start. Felmentünk az autópályára, ami egyébként szakaszonként fizetős. A letérő után egy földútra keveredtünk. Amíg csak sík terepen kellett menni, emelkedő nélkül, jó is volt, de amikor az emelkedőhöz értünk, már kezdett izgalmasabb lenni a dolog. Mellettünk szakadék, ráadásul az út, ahol az erdészek járművei szoktak járni, vályúszerűen ki volt mélyülve, mégpedig olyannyira, hogy a mi kocsink már leért volna. Mivel a hegy felé nagyon köves volt a terep, kénytelenek voltunk a szakadékos oldalon közlekedni. Egyszer még így is leért picit a kocsink, és még egy követ is felvertünk, ami elég nagyot koppant az alvázon.

Az sem volt biztató, hogy mellettünk az úton helyenként az volt kiírva nagy táblák aljára, melyeken egy halálfej volt hogy: opasnost/mine. Félreértés ne essék, az angol mine szó többértelmű és az egyik jelentése akna.

Feljebb a turistaúton is voltak ilyen jelzések csak kisebb méretben. Egyet le is fényképeztem.

Amikor már egy órája araszoltunk fel a hegyi úton, végre elértük a végét. Terepjárók és a nemzeti park néhány őre volt ott. Útba igazítottak, megmondták merre van a csúcs, és külön felhívták a figyelmet az aknákra: három méternél jobban ne térjünk le az útról mert nagyjából addig keresték a bombákat. A parkoló mellett volt még egy csomó kukás zsák beszámozva, de nem tudtuk mik azok, vagy mik vannak benne. Aztán ahogy elkezdtünk felsétálni a - hogy is fogalmazzak - kegyetlenül meredek úton, egy hegyi futó jött le velünk szembe. Beszélgettünk is róla hogy ő már biztosan a csúcson járt, mikor mi még csak elindultunk, meg hogy hogyan lehet ilyen meredek úton nem hogy sétálni, futni! Aztán szembe jött velünk még egy hegyi futó, és még egy, amikor megfejtettük a kukás zsák rejtélyt. Hegyi futóverseny van, nem is akármilyen, ugyanis száznál is több résztvevő volt. Mikor végre felcaplattunk a nyeregre, ott is találtunk pár őrt, és egy mentőst is. Gyönyörű volt a kilátás, ez már bőven a törpefenyő szint volt. Rengeteg hegyi futóval találkoztunk ismét. Még mindig felfelé kutyagoltunk, amikor megláttunk három hófoltot egymás mellett. Érdekes volt Horvátországban nyáron havat látni, ráadásul nem lehetett sokkal magasabban 1000 m-nél. Még egy kicsit távolabb már lehetett látni a csúcsot, amit meg kellett másznunk. Egy kis szél is volt, időnként az eső is cseperészett, de ez egyáltalán nem volt zavaró, tökéletes idő a csúcsra.

A tető igazából három nagy pukli volt, amikből a középső volt a csúcs. Jól is jött hogy megérkeztünk, ugyanis már nagyon megéheztem. A menü: lekváros kenyér, mogyorókrémes kenyér, vajas kenyér répával, és löncshúsos kenyér volt. Persze kaja előtt még megcsináltuk a kötelező csúcsfotót.

A kilátás is gyönyörű volt, a távolban már látni lehetett a tengert a sok öböllel és szigettel. Egyébként ez a világ legjobban tagolt tengerpartja. Most már jöhetett a jól megérdemelt ebéd.

Utána még egy kicsit fotózkodtunk, és energiával telítődve elindultunk lefelé, újra bejárni azt a meredek és fárasztó utat, csak most fordított irányban.

Az út lefelé sokkal gyorsabb és egyszerűbb volt, csak a térdünk fáradt el egy kicsit a nagy terhelés miatt. Leértünk a nyeregre, még egy utolsó pillantás a varázslatos tájra, és elindultunk a kocsikhoz lefelé, be az erdőbe.

Amint leértünk ledőltünk szunyókálni egyet a megpróbáltatások után, és bevártuk a többieket. Megérkezésük után rögtön felébredtünk a nagy nevetgélésre. Még elmeséltünk egymásnak pár vicces történetet, amik fent történtek velünk, és ültünk is be a kocsikba, hogy megkezdjük a lefelé vezető egy órás izgalmas, a kocsik számára inkább megerőltető utat.

Leértünk, felhajtottunk az autópályára, röpke egy óra elteltével már ott is voltunk a kempingben. Ma is a már szokássá vált menetrend lépett érvénybe: vacsorázás, fürdőzés a tengerben, tisztálkodás, egy kis esti bulizás, beszélgetés, majd alvás.

Térkép:

4. nap

Ezúttal a Krka Nemzeti Park felé vettük az irányt. Tábort bontottunk, és felkerekedtünk autóinkkal hogy még egy órát utazzunk délnek. Egy kis parkolóban parkoltunk le, ahonnan nem sokat kellett gyalogolni a partig, ahol egy nagy, modern épületben lehetett a jegyeket megvásárolni. Be is álltunk egy rövid időre a kígyózó sorba, amíg Ádám meg nem tudakolta a fagyiárustól hogy a parkban is meg lehet venni a jegyeket. Ezután felszálltunk hajónkba, mert a turistákat csak azzal engedik bejutni. Külön jegyet nem kellett rá venni, benne van a belépő árában. Mikor beértünk, szintén nagy sor állt a jegyekért, de már sokkal kisebb mint odakint. Az árak: felnőtt 110 kuna, gyerek 80 kuna, ami azért nem olcsó. Ráadásul túl kiépített is volt. Ha nem nézzük a vízesést, olyan, mint a város közepén egy parkban sétálni, ráadásul a bejáratnál a WC is fizetős volt. Igaz, kicsit arrébb már találtunk ingyenesen használhatót, de akkor is látszik, hogy ezen valaki óriásit akar kaszálni.

Felkapaszkodtunk a vízesés melletti lépcsőn, majd egy árnyas padra telepedve tízóraiztunk. Bejártuk a facölöpökre épített utat, ami a furcsa, mocsaras-sziklamedencés vidéken vitt körbe. A patak és a tavacskák teli voltak egy helyben lebegő halakkal.

A vízesés alatti tóban fürdeni is lehetett. Érdekes volt, mert melegebb, mint a tenger, és a vízben kis áramlatok is vannak, helyenként elég nehéz volt felúszni és elég könnyedén elsodort. Ráadásul az alján a kövek az áramlatok (vagy inkább a millió fürdőző?) miatt nagyon le vannak csiszolva, csúszósak. A víz ugyan kristálytiszta, de torzító hatása miatt nem lehet tudni mikor lépsz rájuk, és mikor mellé, a szikladarab magasságát se egyszerű meghatározni. Így aztán volt amikor felülről tisztán látszott az aljzat, rá akartam lépni az előttem lévő kőre, mire teljesen elsüllyedtem, máskor viszont „zátonyra futottam” úszás közben. Úgy érzem ez volt a legviccesebb, legjobb dolog aznap.

A túra után, sőt már előtte is szétváltunk véletlenszerűen több kisebb csoportra. Volt akinek előbb kellett hazamennie, úgyhogy tőlük fájdalmas búcsút vettünk. A körséta és a fürdőzés után lassan el kellett kezdeni készülődni és indulni, hogy le ne késsük a hajót és persze, hogy jó helyünk legyen rajta.

A hajó nem váratta magát sokáig. Visszafelé már kicsit el voltunk fáradva (legalább is mi hárman), úgyhogy már csak csendben néztük a szigetet, a vizet, a hajót. Nem sokkal később kiértünk ismét a partra, elsétáltunk a kocsikhoz, elbúcsúzkodtunk és indultunk haza, megkezdtük hét órás utunkat.

Nagyon jól sikerült ez a túra. Fantasztikus társaságban, jó hangulatban töltöttük az időt, csoda dolgokat láttunk, tapasztaltunk.

Külön köszönet a három túravezetőnek: Zsoltinak, Orsinak, és Kingának.

Forrás: Wikipédia, MAKASE weboldal

További képek: